Ma egy olvasaton dolgoztam, és valami olyat tanultam, amit nem a kártyák mondtak el.
Valaki azt kérdezte tőlem: miért bántott, ha szeretett? És közben elmesélt egy részletet, ami hetek óta nem hagyta nyugodni: hogy egyszer azt írták neki, megtörtént, aztán hogy mégsem. Hogy később, amikor rákérdezett, azt a választ kapta: nem akartam elmondani, hogy ne okozzak fájdalmat.
Ismerős, ugye? Nem a hazugság a legrosszabb. Hanem a fél információ.
Mert a fél információ nem csend. A fél információ egy nyitott ajtó, amin a képzelet bejár. És a képzelet nem igazságos: mindig a legrosszabbat választja, mert a legrosszabb az, ami ellen védekezni tud. Amíg nincs válasz, addig a fejünkben fut a film, és az a film nem a valóságról szól, hanem a félelmeinkről.
Ezért fáj jobban a csukott könyv, mint a rossz hír. A rossz hír legalább lezár egy oldalt. A csukott könyvvel az ember ott marad állva, a kezében a borítóval, és évekig várja, hogy valaki kinyissa.
Ma ezt írtam le, és azóta is ezen gondolkodom: a hiányzó információ az, ami a legjobban fáj, mert a képzelet mindig kegyetlenebb, mint a valóság.
Nem mentségkeresés ez. Nem arról szól, hogy aki elhallgat valamit, az jó ember. Arról szól, hogy az elhallgatás nem semleges: az is egy cselekedet. Aki nem mondja el, az is dönt, csak a döntését a másik emberre bízza, hogy majd ő találja ki.
És a másik mindig kitalálja. Csak nem azt.
Azt hiszem, ezért szeretem annyira a kártyát. Nem azért, mert megmondja a jövőt, hanem mert kinyitja a könyvet. Lehet, hogy nem tetszik, ami benne van. De legalább nem kell tovább találgatni.
A találgatás a legdrágább dolog, amit fizetünk. Nem pénzzel. Idővel.
Félix naplója, 2026. október 18.
Vélemény, hozzászólás?