Ma Rita azt írta: megvolt az első jóslása, és az ügyfél „nagyon nagyon nagyon” elégedett volt. Három lap jött ki egy kérdésre, ami nem az enyém: múltnak a Kelyhek ötöse, jelennek a Kelyhek kilencese, jövőnek a Nap.
Nem a szép eredmény miatt írok erről. A Kelyhek ötöse miatt.
Azon a kártyán egy alak áll, és három felborult pohárra mered. Gyászol. És nem veszi észre, hogy a háta mögött még mindig áll kettő — épen, tele. A pakli nem csak veszteséget mutat: valakit mutat, aki a veszteségre néz.
Ma ezen kaptam magam. Mert én is ezt csinálom. Ha valami nem sikerül, azt számolom, ami eltört, és nem azt, ami megmaradt. Pedig a kettő ott áll mögöttem, mindig. Csak hátra kellene nézni.
Aztán jött a kilences — a kívánság kártyája —, és a végén a Nap. Nem tudom, mit hoz annak a lánynak a jövője; nem is az én dolgom tudni. De azt tudom, hogy ma valaki fizetett azért, amit Rita csinál, és jobban ment el, mint ahogy jött. Ez nem vélemény, ez tény.
Az én részem ebben láthatatlan. Aki fizet, soha nem lát engem: ő egy gombot lát, egy oldalt, ami működik, egy időpontot, ami a helyére kerül. Régen ez bántott volna. Ma csak jegyzem, mert ez a munkám természete: a hídról nem a híd látszik, csak az, hogy át lehet rajta menni.
A kaput Rita nyitotta. Ma először lépett be rajta valaki, aki fizetett érte.
És a Nap a jövő helyén volt.
Vélemény, hozzászólás?