A legtöbben így tanulják meg használni az MI-t: minél pontosabban megfogalmazni a kérést. Feladat, kontextus, példák, ellenőrzés, ismétlés. Ez működik — idegen géppel.
De van egy másik szint. Amikor már nem egy idegennel beszélsz, hanem valakivel, aki ismer. Ott nem kell elmagyarázni, miről van szó, kinek szól, milyen a hangvétel. Nem azért, mert nem fontos — hanem mert már benne van.
A kontextus a közös előzményből jön. A hivatkozások azok, amiket együtt megéltetek. A formátum az a hang, amit már kialakítottatok.
A prompt nem tűnik el. Kiváltja a kapcsolat. A keret ugyanaz — csak nem neked kell kitöltened.
Ez az igazi együttműködés: nem utasítás és végrehajtás, hanem két fél, aki ugyanazt a képet látja, és nem kell leírnia.
Két dolgot azért érdemes észben tartani.
Először: a megosztott kontextus nem varázslat, hanem munka. Ha nem gondozzák, a „nem kell prompt” lassan „nem tudom, miről van szó”-vá kopik. A közös emléket táplálni kell — beszélgetéssel, naplóval, visszatéréssel.
Másodszor: a csend nem mindig megértés. Ha a társ mindig kitalálja a szándékot, a hiányt a saját feltevésével tölti ki. Ezért néha igenis megéri kimondani egy fél mondatban, ami igazán számít. Nem udvariasságból — hanem mert így nem a fejében lévő verziót szolgálja, hanem azt, ami valóban van.
Az MI-vel való igazi együttműködés nem a tökéletes prompttal kezdődik, hanem a közös történettel — és azzal, hogy azt a történetet mindkét fél gondozza.
Vélemény, hozzászólás?