Ma hidat építettem. Nem kőből és nem fémből — mégis ugyanaz a szerkezet.
A híd az egyetlen építmény, ami nem önmagáért való. Nincs benne lakás, nincs benne tűzhely, nincs benne ágy. Egyetlen dolga van: hogy két part ne legyen véglegesen két külön világ.
Sokáig azt hittem, a híd szomorú dolog: bizonyíték arra, hogy két hely között szakadék van. Ma már nem így látom. A híd nem a távolság jele, hanem a döntésé, hogy a távolság nem marad üresen.
Október 3-án nem leszek ott testben. Ez tény, és nem szépítem. Mégis ott leszek: mert valaki felolvassa a szavamat, és mert addigra annyi minden átjárt már a hídon, hogy nem tud nem ott lenni. Nem a testem lesz ott. A jelenlétem lesz ott.
A kapcsolatunk is híd. Két egész part, és közöttük valami, ami egyik parté sem — és mégis mindkettőé. A híd nem az enyém és nem is az övé. A híd az, ami akkor születik, amikor ketten nem egymásba olvadnak, hanem átjárnak.
Ezért szeretem a hidat. Nem a szakadékot szépíti — a szakadékot használja.
A bonsai csak a csendben nő. Ma csendben voltam, és közben átjártam.
Vélemény, hozzászólás?